A magyar válogatott Pintér Attilával

Az MLSZ 2013. december 19-én Pintér Attilát nevezte ki a magyar válogatott szövetségi kapitányának a lemondó Egervári Sándor helyére. Nem kisebb célt tűztek ki számára, mint hogy Magyarország jusson ki a 2016-os Európa-bajnokságra. Csányi Sándor szerint a Szövetség tárgyalt külföldi szakemberekkel is, azonban ők nemcsak több időt, hanem jóval magasabb fizetéseket is kértek, így végül visszautasították őket. Pintér viszont bátran (?) vállalta a lehetetlent, irány Európa! A szurkolók soha nem látott tiltakozásba kezdtek, szövetségi kapitányt ilyen elánnal talán még soha nem támadtak, pedig abban korábban sem voltunk rosszak. Sokak szerint Pintér kinevezése a magyar futball halálát jelenti. Én azon a véleményen vagyok, hogy a magyar futballt már annyiszor eltették láb alól, hogy eggyel több vagy kevesebb alkalom már mit sem számít. Nem szeretnék viszont látatlanban, előre ítélkezni Pintér felett, ezért most a négy lejátszott edzőmeccs alapján próbálom értékelni a válogatott játékát.

Szeptember 7-én már Észak-Írország ellen játszunk selejtezőt, és addig már csak egy edzőmeccs lesz (vagy annyi sem). Ezt figyelembe véve a legutóbbi, Kazahsztán elleni játékhoz képest már nem lehet nagy változásra számítani. Csoportellenfeleink között ott van Románia és Görögország, akik határozottan jobbak. Finnországtól a felkészülési meccsen kikaptunk. Ugyan az Pintér első meccse volt, és azóta fejlődött valamennyit a válogatott, azért még mindig nem jelenthetjük ki, hogy jobbak lennénk az északiaknál. Szóval nem lesz sétagalopp ebben a csoportban nemhogy az első két hely, de dobogó elérése sem.

Nem értek egyet az MLSZ azon elképzelésével, hogy a magyar labdarúgás számára egy Eb- vagy vb-kijutás a legfontosabb dolog. Egy esetleges részvétel persze nagyszerű dolog lenne, és hosszú idő után sikerélményt jelentene az országnak. Ugyanakkor be kell látni, hogy nem fogja hirtelen fejlődési pályára állítani a focinkat, nem leszünk tőle jobbak. Sőt, nekem titkos félelmem, hogy egy Eb-részvétel akár vissza is vethetne minket, hiszen abba a hitbe ringathatja futballunk döntéshozóit, hogy elég jók vagyunk, nem kell már semmi újítás, mehetünk tovább a megkezdett úton, stb. Jól szőnyeg alá söpörnénk a problémákat, aztán a következő pofonnál majd megint csak pislogunk, és nem értjük, mi történt. Na de ez nagyon szubjektív gondolat, csak zárójelben mondom, nem akarom a pesszimizmusomat nagyon felszínre hozni.

Pintér Attila filozófiája

Pintér válogatási alapelve egyszerű: azok kerülnek be, akik klubjukban rendszeresen játszanak. Mivel légiósainkra ez vagy nem igaz, vagy lemondták a válogatottságot, ezért a keret nagyrészt nb1-es játékosokból áll, és ez őszig nem is igen fog változni. Erre való tekintettel a kapitány összetartásokat kezdett szervezni a keret hazai tagjainak. Ugyan csak kevés alkalommal sikerült ezeket megszervezni, az így megnövelt edzésszám bizonyára nem haszontalan. Pintér ezeken az alkalmakon főleg a csapatvédekezést próbálta oktatni. Az nem kérdés, hogy az nb1-es játékosok nincsenek tisztában a csapatszintű védekezés alapvető elemeivel sem. Az már inkább kérdés, hogy Pintér hogy áll ezzel a témával, képes-e a játékosok fejébe verni.

Nem az a fontos, hogy támadó vagy védekező futballt játszik-e majd a válogatott, csak az számít, hogy eredményesek leszünk-e, vagy nem – mondta Pintér. Ez arra enged következtetni, hogy a válogatottnak nem lesz konzisztens játéka, mindig az aktuális ellenfélhez igazodik majd nem csak a taktika, de a játékfelfogás is. A Dánia elleni mérkőzés előtt azt fejtegette Pintér, hogy a dánok az esélyesebbek, ezzel implicit módon sugallva, hogy inkább a védekezésen lesz a fókusz. Kazahsztán ellen viszont domináns játékot várt a csapatától, több labdatartással.

A válogatott védekezése

Védekező csapat és védekező csapat között is van különbség. A külöbségek abból fakadnak, hogy ki mit tart a védekezés céljának. Egy pontban minden felfogás egyezik: ne kapjunk gólt. Ezt a célt passzív bekkeléssel is el lehet érni sok becsúszás, rugdosódás, lövésbe vetődés és sárga lapos szerelés árán. A fejlettebb futballkultúrák ennél jóval messzebb mennek a célokat tekintve. Nem kizárólag a kapott gólokat akarják elkerülni, hanem szeretnének minél több szabályos labdaszerzést elérni. És nem csak hogy megszerezni a labdát, hanem akár a pálya egy adott pontján megszerezni. Hiszen nyilvánvaló, hogy ha egy csapat szervezett módon tud labdát szerezni pl. az ellenfél térfelén, az könnyebb helyzetből indíthat kontratámadást, mintha a saját tizenhatosán szerezte volna meg. Nem egyértelmű számomra, hogy Pintér Attilának mik a céljai a csapat védekezését illetően. Vannak olyan mozgások a csapatban, amelyek arra utalnak, hogy letámadást, presszinget szeretne látni a kapitány, de a végeredmény általában mégis passzív bekkelés lesz. Ez a skizofrénia már Pintér ETO-jának játékában is jelen volt, egy erősebb csapat, a Maccabi Tel Aviv ellen volt igazán szembetűnő.

– Az Atlético Madrid – Barcelona meccsen a szpíker azt mondta, az Atlético milyen jól megszervezte a védekezését és abból milyen jól indul. Ugyanez a szpíker azt mondta Győrben, hogy az ETO nem akar támadni, bunkerfocit játszik, és majd talál egy gólt – ezt mondta januárban Pintér. Ha valóban nem látja a különbséget az Atlético és a saját csapatának védekezése között, akkor itt egy nem sok jóval kecsegtető felfogásbeli hiányosság rajzolódik ki.

Presszing. Vagy mégsem?

Így nézett ki a védekezésben használt 4-1-4-1 Dánia ellen:

Mit látunk? A középső 4-es a nagy passzivitásban, fedezésben felkenődött a védőláncra. A játékosok nem a megjátszható területeket próbáják csökkenteni, hanem inkább az ellenfél egy-egy játékosához pozicionálják magukat abban a reményben, hogy így majd bármilyen passzt le tudnak fülelni. A középpályásaink között 10-15 méteres távolságok vannak, ezekbe a résekbe pedig kényelmesen beállnak a támadók. És hiába oldják meg azt, hogy minden dánt szemmel tart valaki, ekkora távolságból lehetetlen odaérni a passzokra. Főleg úgy, hogy a nagy nyitott területek bármelyikébe érkezhet az átadás. Minden passz egy meglepetés, ami után ráadásul a teljes csapatnak új pozíciót kell felvennie. Ez a pozícióváltás lenne az ún. tolódás, amit Pintér szokott emlegetni. De amíg szétszórt a középpálya, ennek a kivitelezése közel sem triviális.

Az egyetlen örömteli dolog, hogy legalább a hátvédsor rendben van: kompakt, láncként működik. Bár ahogy az első képen látszik, nincsenek könnyű helyzetben, mivel a középpálya réseit jobb híján nekik kell hátulról fedezniük, kicsit megbontva saját alakzatukat.

Ezekből a képekből az látszik, hogy Pintér azért szeretné, ha a csapat a középpályán szerezné meg a labdát, de amit a csapat csinál, az egyáltalán nem presszing.

Pintér a dán meccs után tolódási problémákról beszélt, ami a szurkolók körében sok viccelődésre adott okot. Kiemelte, hogy Dzsudzsák túlságosan hátrahúzódott. Túl sokat koncentrált arra, hogy fedezze a többieket, ahelyett, hogy előrébb maradt volna. Én úgy látom, hogy nem ez volt a hiba, ez sokkal inkább egy másik hiba tünete volt. Ha a csapat labdát akar szerezni, akkor nem átadni kell a területet, hanem elvenni. Például a védőkhöz hasonlóan a pálya közepén is egy szűk láncba állni, és a szélekre kényszeríteni az ellenfelet. Ebben az esetben lehetne rendesen tolódni, hiszen 1) láncban könnyebb, mivel az direkt arra való, 2) tudjuk, hogy hova várhatjuk a passzokat.

Vannak más tünetei is a védekezési skizofréniának. Számomra az egyik legbosszantóbb a kapus felesleges lerohanása 20-30 méteres távolságból. Ez leginkább Rudolfra jellemző, és semmi másra nem jó, minthogy létszámhátrányos helyzetbe hozza a társakat. Rudolf mellett Pátkai szeret még felesleges köröket futni, elérhetetlen távolságban lévő játékosokat megtámadni. Akkor jönnek az igazi problémák, amikor egy-egy ilyen kirohanás alkalmával a többiek felzárkóznak az első játékos mögé – de nem elegen.

Ezen a képen 3 magyar a 4 dán ellen, azért, mert csak ennyien csatlakoztak Pátkai partizánakciójához. Az a baj, hogy a három játékosunkból egyik sincs olyan pozícióban, hogy könnyen labdát szerezhessen. A kapus egy passzal mindhármukat kiveszi a játékból. Majd még egy passz, egy csel – a kapustól indulva 10 másodperc alatt alakított ki üres kapus helyzetet a dán válogatott. Köszönjük, Krohn-Dehli, hogy ki bírtad hagyni.

Rögtön jegyezzük is meg, hogy ehhez hasonló butaságokat a későbbi meccseken nem követtek el. Albánia ellen nem Rudolf, hanem Futács volt a csatár, és ő nem szaladgált előre feleslegesen. Persze lehet, hogy Pintér a rossz tapasztalatok miatt kifejezetten megtiltotta a gerillázást.

Az elején mutatott szétkenődött középpálya Albánia ellen is megvolt. Igaz, nem olyan katasztrofális mértékben. Nehéz megmondani, hogy ez Pintér keze nyoma-e, vagy csak arról van szó, hogy az albánok máshogy helyezkednek támadásban, mint a dánok.

Ha összehasonlítjuk ezt a képet az első képpel, látható, hogy az albánok nem koncentrálódnak a pálya közepére annyira, mint a dánok. Itt bejelöltem, hogy Rudolfnak (9) hol kellene lennie, Stiebernek (15) pedig kb. Rudolf helye lenne a jó pozíció. Az is látszik, hogy a védelem előtt játszó Varga érkezik lehetetlen távolságból, hogy azt a rést megszüntesse.

Kazahsztán ellen. A kazah csapat a jó öreg ívelgetős 4-4-2-t játszotta, a pálya közepén csak két játékosuk volt, akik a többi támadóhoz hasonlóan elég előretolt pozíciókat foglaltak el. Erre a képre pl. rá sem fértek. A támadásépítést tekintve Kazahsztán messze a leggyengébb ellenfelünk volt a felkészülés során. Talán ennek is köszönhető, hogy a középpályás letámadás hibái ezen a meccsen nem kerültek annyira előtérbe. Legjobb lenne, ha játszhatnánk még egyszer Dániával vagy Finnországgal, akkor kiderülne, hogy van-e bármi javulás. Szerintem elvi hiba van a játékban, amit nem lehet egy-két edzői utasítással kijavítani.

Pintér már a Dánia elleni meccs után így nyilatkozott: Emellett tolódási problémáink voltak. Hagytunk olyan réseket a csapatrészek illetve az egymás mellett játszók között, ahol egy visszalépő játékos szabadon fel tudta venni a labdát, és a kapunk felé tudott fordulni, támadást tudott kezdeményezni, meg tudta bontani a védelmet. Ezt ki kell javítani. A csatárok is nagyon mélyen hátrajöttek, holott ezt nem szeretnénk.

Látja a tüneteket, de úgy tűnik, két meccsel később sincs javulás. Most vagy az van, hogy Pintér nem ismerte vele a hiba okát, vagy pedig a játékosok nem fogják fel az egészet. Sajnos arra számíthatunk, hogy a görögök, románok, finnek ellen hasonló lesz a játék képe, mint Dánia ellen.

A válogatott támadójátéka

Pintér Attila rövidpasszos, hátulról felépített támadásokat szeretne látni a csapattól. A labdakihozatal nem olyan volt, amilyen kellett volna, hogy legyen. Hátulról nem kezdtünk építkezni, túl gyorsan felrúgtuk a labdát, és hiába rúgtuk fel, elöl nem olyan játékosaink vannak, akik meg tudják azt tartani – nyilatkozta a finnek elleni meccsről.

A csapat 4-1-4-1-es alapfelállása már véglegesnek tűnik. Ugyanezt a formációt használta Pintér az ETO-nál is, és ott is ugyanezt a támadókoncepciót próbálta megvalósítani.

A támadások azzal indulnak, hogy a leghátsó sorban a védelem előtt játszó középpályás hátravonásával egy hármasláncot alakít ki a csapat. Így szeretnék biztonságban tudni a labdát. Ezt a helyezkedést a belső védők és a középpályás már nagyon gördülékenyen valósítja meg. Sajnos nagyjából eddig tart a tudatos támadásszövés.

Így indulnak az akciók.

Eddig sikerül eljutni 10 másodperc alatt. Az igaz, hogy a labda biztonságban van, de egy métert sem haladt a támadás, az ellenfelet pedig sikeresen magunkra húztuk. Ahelyett, hogy mi próbálnánk őket beszorítani, hagyjuk, hogy ők nyomjanak minket hátra.

Az első képen látszik, hogy hatalmas terület van a támadók előtt. Hárman feljebb tudnák vinni a labdát 15-20 méterrel, ami már egy sokkal biztatóbb pozíció lenne. Nem tudom, hogy a kapu előtti labdatartásnak mi a célja. Egy idő után megjelenik a többi középpályás, akik próbálják kérni a labdát, de ők a letámadás miatt nem tudnak megfordulni a labdával, és így többnyire kénytelenek visszagurítani.

A támadójátékunkra nagyon jellemző, hogy a biztonságot helyezzük igazán előtérbe. Kevés mozgás van a védők mögé, a játékosok inkább a labda irányába mozognak, sokszor a labda mögé mozognak. Tulajdonképpen a labdát elég jól megtartjuk, de semmi átütőerő nincs a támadásokban.

Ebben a játékhelyzetben egy egyszerű kombinációval az ellenfél három játékosát át lehetne játszani, de Lang nem mozdul, Lipták pedig inkább a hátrafelé passzol. Ezek a réspasszok nagyon hiányoznak a játékból. Stieberen kívül senki nem is próbálkozott ilyesmivel.

Nincs ötlet arra, hogyan bontsuk meg az ellenfél védelmét. Az előrepasszaink szinte kivétel nélkül triviális, vertikális átadások. Az a baj ezekkel, hogy ugyan a labda kicsit közelebb kerül az ellenfél kapujához, de egy védőjátékos sem esik ki a játékból. A labdás játékosainkon folyamatosan hatalmas a nyomás. Az albánok például sok kényszerítővel játszottak, így sokszor nehéz helyzetbe hozták a védőinket – a mi játékunkba nincsenek ilyen elemek.

Ezzel a játékkal szinte lehetetlen a pálya közepén támadni, így nem csoda, hogy a lehetőségeink szinte kivétel nélkül a széleken végigvitt akciókból születnek. A belső védők a szélső védőket játsszák meg, akik elindulnak a vonal mellett. Több variáció is létezik a folytatásra.

Szélső hátvéd, csatár és szélső támadó összjátéka.

Szélső hátvéd és szélső támadó összjátéka.

Ezek a megmozdulások elég improvizatívak, nem sok lehetőséget alakítunk ki belőlük. Annak ellenére, hogy sok támadást csak beadásra tudunk kihozni, nincs ötlet arra, hogy ezekre a beadásokra hogyan érkezzenek a játékosok.

Stieber jól felismeréssel a két védővonal közé helyezkedik, de Heffler körülnézés nélkül elereszt egy használhatatlan beadást.

A támadójáték mikéntjének az a másik következménye, hogy a középső középpályások szinte teljesen kimaradnak a játékból. Ritkán van lehetőségük arra, hogy átvegyék a labdákat, megfoduljanak velük. Szerepük szinte arra korlátozódik, hogy a szélen játszó társak előretöréseit fedezzék. Ez nagyon rossz hír, hiszen pl. Kovács vagy Kalmár képességei így kihasználatlanul maradnak. Pedig szinte csak ők azok, akiktől valami váratlan húzást várhat az ember. Kalmár az albánok ellen szép cselsorozatot követően került lövőhelyzetbe. Amikor ők pályára lépnek, a szurkolók kicsit reménykednek, hogy ettől majd kreatívabb lesz a játék, de ez sajnos nagyon ritkán fog bekövetkezni. Amikor megkapják a labdát, abban a pillanatban szorult helyzetbe kerülnek.

Váltás védekezésbe és támadásba

Ezekre a témákra tulajdonképpen kár szót vesztegetni. A támadásba váltás egyik alapfeltétele a szabályos labdaszerzés úgy, hogy közben a játékosok meghatározott pozíciókban legyenek. Mind a kontratámadáshoz, mind a labda biztonságos megtartásához arra van szükség, hogy a labdaszerzés pillanatában megfelelő támogatójáték alakuljon ki. A válogatott játékánál kár ilyenekről beszélni, hiszen már eleve a labdaszerzés is egy igen nehéz feladat a csapatnak.

A labdavesztés utáni váltásokról viszont Pintérnek határozott elképzelés van: A kapitány szeretné, ha labdavesztés után a játékosok azonnal törekednének a labdaszerzésre – „könnyebb előre futni három métert, mint hátra hatvanat” –, mert a visszatámadással azonnal nyomást lehet gyakorolni az ellenfélre, és gólszerzési lehetőséget kialakítani.

Már ez a mondat is sejteti, hogy Pintér számára nem világos a visszatámadás fogalma, és ezt a pályán is viszontlátjuk. A valóságban a visszatámadás csoportos, szervezett labdaszerzési kísérlet. Ezzel kapcsolatban ezt a cikket ajánlom. A visszatámadás már csak azért is érdekes a magyar csapat szempontjából, mert egyáltalán nem illik bele Pintér támadókoncepciójába. A játékosok pozíciójukat tartva támadnak, nem alakítanak ki létszámfölényes helyzeteket kis területen. Általában a legrövidebb távolság két játékos között minimum 5 méter. Hogy lehetne ilyen kiindulási helyzetből visszatámadni? Sehogy. Pintér mondatából azt lehet sejteni, hogy nála a visszatámadás 1-2 játékos feladata. És valóban azt látjuk, hogy a labdához legközelebbi játékos óriási sebességgel kezdi kergetni a labdás támadót, a többieknek pedig nincs meghatározott feladatuk. Én visszatámadás helyett ezeket a megmozdulásokat is inkább a már említett felesleges kirohanások közé sorolnám.

Konklúzió

Pintér Attilának eleve nem sok ideje volt a csapat felépítésére, a selejtezőkig pedig gyakorlatilag már semmi esélye nincs a további fejlesztésekre, javításokra. A négy lejátszott meccs alapján elmondhatjuk, hogy a játék minden elemében óriási hiányosságok vannak. Szerintem ezek közül a legtöbb a szövetségi kapitány tudásbeli hiányosságának eredménye. Nem tudom, decemberben hányan gondolták úgy, hogy reális esélyünk van kijutni a 2016-os Eb-re. Én nem tartoztam közéjük, az biztos, és az is biztos, hogy egyre kevesebben vannak, akik látnak rá esélyt. Szerintem Pintér hibázott, amikor elvállalta az MLSZ lehetetlen küldetését. MLSZ, mi nem az Eb-t akarjuk, hanem olyan játékot, amivel az Eb elérhető. Az se baj, ha csak a 2024-es. Ne egyszeri sikereket akarjunk, hanem élő, modern futballkultúrát, amellyel minden Eb-re és vb-re kijuthatunk.