Anglia 3-6 Magyarország: a magyar játékstílus

Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor. Minden magyar futballrajongó ismeri az összeállítást. Mindenki tudja, mi az az Aranycsapat, a 6:3. Első nem szigetországi válogatottként Angliában. Puskás hogy hátrahúzta. Mi oktattuk a mestereket. A vb-n, mondjuk, csak ezüstérem. De így is mi voltunk a legnagyobbak.

(fotó: Nemzeti Sport)

Feltaláltuk a modern játékot.

És ez nem túlzás. Azt azonban már valószínűleg sokkal kevesebben tudják elmondani, hogy mitől voltunk ennyire jók. Hogy milyen volt a magyar játékstílus? Milyen újításokat hoztunk? Mik azok a játékelemek, amelyek a mai modern labdarúgásban is alapvető fontossággal bírnak?

Ezekre a kérdésekre próbálok válaszolni a 20. század mérkőzésének elemzésén keresztül.

Történelemmel kezdünk!

A kezdetek

Egészen messzire, az 1880-as évekig vissza kell utaznunk az időben ahhoz, hogy megértsük az 1953-ban látott folyamatokat.

Esterházy Miksa 1879-ben megjelent Athletikai gyakorlatok című könyvében részletes leírást közöl az association football nevű játékról. Ne feledjük, hogy 16 évvel járunk az angol FA alapítása és az általuk leírt első, általánosan elfogadott szabályrendszer (Laws of the Game) kiadása után. Ezt megelőzően Észak- és Közép-Angliában azonban már 30-40 éve játszották a játékot különböző, kicsit eltérő szabályokkal.

A könyv kiadásáig tehát már bőven volt ideje fejlődnie a footballnak, már túl vagyunk az angol-skót stíluscsata során kialakult 1-1-8, 1-2-7 felállásokon, így Esterházy a passzjátékot favorizáló skótok 2-2-6-os alakzatát ajánlja a játszani vágyóknak.

(Esterházy Miksa: Athletikai gyakorlatok – részlet)

A 2-2-6 elterjedésének valószínűleg Skócia Anglia feletti kezdeti dominanciája az oka. Az 1872 és 1879 között lejátszott első 8 hivatalos nemzetközi mérkőzés 4 skót győzelmet, 2 döntetlent és 2 angol győzelmet hozott. A skót siker okát mindenki a felállásban kereste, pedig a játékstílusok közötti különbség volt a döntő.

Az angolok a máig élő (legalábbis a Premier League alatti ligákban) kick-and-rush stílust favorizálták. A futballt kemény, férfias sportnak tervezték, és ennek megfelelően játszották. Előrevágták a labdát, majd utánarohantak, megharcoltak érte. A passzolást a gyengeség jelének tartották. Ennek tudható be, hogy kezdetben 7-8 játékost állítottak egy vonalba, a mögöttük maradóknak pedig annyi volt a feladatuk, hogy a hátrapattanó labdákat begyűjtsék, és újra előreküldjék. Erős, gyors, jól cselez. Ezek voltak az angol játékos legfontosabb tulajdonságai (és ez ma is egészen helytálló).

A skót stílus nem is különbözhetett volna ettől jobban. A játékuk rövid passzokra épült, a támadásokat csapatként hajtották végre. Így már érthető, hogy miért állítottak több játékost a támadósor mögé: hogy több kombinációs lehetőségük legyen. Le is vonhatunk egy tanulságot: a formáció a játékstílus megvalósításának az eszköze, nem pedig az eredménye.

A kis kitérő után vissza az evolúcióhoz. Az 1880-as évekre kialakult a világ minden táján elterjedő 2-3-5-ös felállás, a piramis, amely a lesszabály 1925-ös megváltozásáig egyeduralkodója volt a futballpályáknak.

2-3-5

(A 2-3-5 posztjai a hozzájuk rendelt mezszámokkal)

A piramis tehát több, mint 40 évig tartotta magát. Ez idő alatt kezdték a mezek számozását, amit a mellékelt ábra mutat. (Szempontunkból ennek később majd még lesz jelentősége). Ezen kívül fejlődés ment végbe a védekezésben is: elterjedt az emberfogás. Az ábrára nézve könnyű felismerni a párokat. A fedezet- és a hátvédsor tagjai fogták az ellenfél támadósorát. A középcsatár ellen a középfedezet, a szélsők ellen a szélső fedezetek védekeztek, míg a hátvédek az összekötőket őrizték. A posztok, a hozzájuk tartozó szerepek és számok az idők során teljesen összefonódtak: pl. az 5-ös számú játékos minden körülmények között a 9-est próbálta támadni.

Ugorjunk most az 1920-as évekig. Ez az a pont, ahol már jelentős eltérés van az angol és a kontinentális – azon belül is főleg a közép-európai – játékstílus között.

A piramis mint felállási forma azonos, ám azon belül a játékosok szerepe nagyon is eltér a két stílusban.

Angol részről továbbra is az erő uralja a játékot. Ennek megfelelően az angol középcsatár egy hatalmas termetű, nem igazán mozgékony játékos, aki lecövekeli magát az ellenfél tizenhatosához, és várja a lehetőséget. A szélsők gyorsak, szigorúan a vonal mellett játszanak, és a 9-est keresik a labdákkal.

A Közép-Európában elterjedt stílus neve: dunamenti iskola (Danubian School), vagy közép-európai játékstílus. Az 1920-as évektől kezdve Ausztriában, Csehországban, Németországban és persze Magyarországon is ezt a stílust játszották. Érdekes, hogy kialakulása és elterjedése egy angol edzőnek, Jimmy Hogannek köszönhető. Jimmy Hogan elképzeléseit Angliában mindenhol elvetették, mert nem volt összhangban a hagyományos angol stílussal. Az ottani közegből kiábrándulva az öreg kontinensen próbált szerencsét. Dolgozott Hollandiában, Ausztriában, Svájcban, Németországban. Magyarországon az MTK edzője volt 1914-től 1921-ig, és 1925-től 1927-ig. Itt vetette meg nálunk a lábát a dunamenti iskola.

A dunamenti stílus alapja a gyors kombinációkkal, sok mozgással átszőtt rövidpasszos játék. Nagyon érdekes a középcsatár szerepe. Angliával ellentétben nálunk nem voltak izomcsatárok. A középfedezettel vívott csatát más módon, nem erőből kellett megnyerni. A megoldás az lett, hogy a középcsatár mélyen visszahúzódik a térfél közepe felé, a hátvédek és a fedezetek közé. Időnként olyan mélyen játszott, hogy a stílust nem ismerő nézők sokszor tévesen 2-3-1-4-ként írták le a felállást.

Mit nyerünk ezzel a mozgással?

Például üres területet a tizenhatos előterében, amit aztán egy másik támadó foglalhat el, aki ezzel kimozdítja az őt fogó védőt. Az elmozgó védő helyére egy másik támadó mehet be. Az üres területet így folyamatosan mozgatják a támadók, egészen addig, amíg segítségével nem tudnak gólhelyzetet kialakítani. Ausztriában ezt a játékot örvénynek is nevezték; érthető, hogy miért.

Mit nyerünk még?

A középcsatár hátralépésével csökken a fedezetsor és a támadók közti távolság, ami nagyban segíti a támadásépítést. Ezt lehet fokozni azzal, hogy az összekötők is mélyebben játszanak, mint az angol megfelelőik. Ezt tükrözi az elnevezésük is. Az inside forward név csupán a pozícióra utal: csatár a középcsatár és a szélső között. Az összekötő elnevezés viszont már magában rejti a kombináció, a passzolás lehetőségét.

A dunamenti iskolában tehát minden a játékterület szabályozásáról szól. A mozgásunkkal nyissunk új területeket, hogy ezzel mindig a védekező csapat előtt járjunk egy lépéssel. Kis túlzással úgy, mint a mai Barcelona. Sőt, tulajdonképpen ez nem is túlzás.

Ez a stílus nagy sikereket hozott Ausztriának és Magyarországnak. Az 1930-as évek osztrák válogatottja, a Wunderteam Közép-európai Kupát nyert, majd második lett az olimpián. Az Aranycsapat nyert Közép-európai Kupát és olimpiát is. Ugyanakkor mindkét csapat sorsa beteljesítetlen maradt, hiszen a világbajnokság megnyerése egyiknek sem sikerült (ráadásul nekünk kétszer sem – 1938, 1954).

Jimmy Hogan tanításai ezzel együtt nagyon is értékesek voltak. Sebes Gusztáv azt nyilatkozta a 6:3-as győzelem után: Úgy játszottunk, ahogy azt Jimmy Hogan tanította. Futballunk történelmében az ő nevét arany betűkkel kell szedni.

W-M

1925-ben megváltoztatták a lesszabályt, ami új taktikai lépéseket hozott. A régi szabály szerint egy támadó akkor volt lesen, ha nem volt közte és az alapvonal között legalább 3 védő. Az új szabállyal a szükséges védők száma 2-re csökkent. A számokat tekintve ez megfelel a mai szabálynak.

(lesszabály 1925 előtt és után)

A szabályváltoztatásra azért volt szükség, mert a csapatok tökéletesre fejlesztették a lescsapdát, és nagyon kevés gól esett. Korábban elég volt, ha a két hátvéd közül az egyik jó ütemben kilép, és a közelben álló csatár máris tiltott területen találta magát. A jobb oldali ábrán látszik, hogy a változtatás után ilyen esetben a másik hátvéd elég kellemetlen, egy-egy elleni szituációba kerülhet.

Az újonnan felmerülő problémára Herbert Chapman találta meg a megoldást az Arsenalnál. A középfedezetet teljesen hátrahúzta a védelembe, hogy így biztosítson a felerősödő támadások ellen. Az így meggyengülő középpályát pedig a csatársorból pótolta: az összekötőkből teljes értékű középpályások lettek.

(A W-M formáció. Érdekesség, hogy a középfedezet magával vitte az 5-ös mezszámot a védelembe, valamint hogy az angol nyelvben sokáig megőrizte a center half nevet annak ellenére, hogy már nem half volt.)

Chapman kontrajátékra tervezte ezt a formációt, és a játékosait is ennek megfelelően válaszotta ki. Ezzel a megközelítéssel a játék igazi úttörője volt, a kortársak nem is értették a motivációját. Ennek köszönhetően az 1930-as évek közepére szinte minden angol klub W-M-ben állt fel. Ismét a felállásban látták a másik csapat sikerességének kulcsát.

Az emberfogással ötvözött W-M rendkívül rugalmatlan. Ha pedig egy csapat tartja a szerkezetet, akkor a középpályán szinte lehetetlen gyors kombinációkat kialakítani. A támadásokat náhény előre irányított, hosszú passzal kell végigvinni. Ennek ellenére évtizedekig uralta Anglia pályáit, így tehát ez volt az angol válogatott felállása 1953. november 25-én is.

A magyar megoldás

Érdekes módon a piramis még a szabályváltozás után is használatban maradt. Az instabil védelem miatt azonban nem volt sokáig tartható. Bukovi Márton, az MTK edzője hozta el a változást 1948-ban.

Nem a W-M-et alkalmazta, mert ahhoz egy angol típusú erőcsatárra lett volna szükség, ami nem állt rendelkezésre. A dunamenti iskolából tanaiból kiindulva a középcsatárt hátrébb, a középpályára állította, és a szélsőket is hátravonta egy kicsit. A hátvédsor háromtagú lett, tehát az alakzatot M-M-nek nevezhetjük. De mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy a  támadó “M” tagjai továbbra is egy sornak tekintendők, csupán a mozgásuk és a helyezkedésük, területfelosztásuk miatt tűnhetnek középpályásnak. Támadásban az alakzat sok esetben úgy nézhet ki, mint a W-M.

Bukovi Márton találmánya. A mezszámozás nem véletlen, ebből is látszik, hogy ez a rendszer más megközelítésből alakult ki, mint a W-M.

Bukovi Márton rendszerét Sebes Gusztáv gondolta tovább, és alkalmazta az Aranycsapatnál.

A hosszúra nyúlt történelmi előzmények felvázolása után elérkeztünk a “jelenbe”, úgyhogy térjünk rá az évszázad mérkőzésére!

A mérkőzés

(3-2-2-3 vs. 3-2-5)

A srácok egyből belecsaptak a lecsóba, szinte az első támadásból gólt szereztek. Szegény Johnston már az első percben rájöhetett, hogy nem ez lesz élete legjobb meccse. Gondolkodott, gondolkodott, hol lehet a 9-es, de mire sikerült megtalálnia, Hidegkuti már be is lőtte a felsőbe.

Nemcsak Hidegkuti szokatlan helyezkedése zavarta meg az angolokat. Bozsik, ha lehet, még nagyobb bonyodalmat okozott. Az angol kommentátor, Kenneth Wolstenholme megdöbbenve konstatálta: Number five, and he’s not the centre half. – 5-ös játékos, de nem középhátvéd. Ebből is jól látható, hogy az angolok számára a tradicionális mezszámozás a játék meghatározó kelléke. Sewell, akinek Bozsikot kellett volna fognia, végig le volt maradva tőle. Elképzelhető, hogy még soha nem kellett ennyire hátul védekeznie.

videó

Zakariás passzol Bozsiknak, persze nem lábra, hanem elé. Sewell keresi Bozsikot, de nagyon messze van tőle.

Bozsik így könnyedén tud továbbpaszolni Hidegkutinak. Látható, hogy Hidegkuti elég messze van a kaputól középcsatár létére. Johnston rájön, hogy azonnal cselekedni kell; úgy dönt, hogy kilépve a védelemből rátámad Hidegkutira.

Hatalmas a távolság Hidegkuti és Johnston között, ezért a csatár lendületből könnyedén megveri az egy helyben álló védőt. Érdemes megfigyelni, hogy Kocsis rögtön elfoglalta a kimozduló Johnston helyét, Dickinson pedig szorosan követte őt. Teljes a káosz az angol csapatnál. Bozsik a Kocsis által hátrahagyott területre tart, tisztán megjátszható lenne. Hidegkutinak tehát a cselen kívül két passzolási opciója is volt. Pontosan erről szól a dunamenti iskola – folyamatos mozgás, új területek bejátszása.

Hidegkuti becselezte magát a tizenhatosra, az angol védelem pánikszerűen próbál összezárni. Így is elég tiszta lövőhelyzet volt, de megint voltak extra passzlehetőségek. Eckersley is elhagyta a pozícióját a blokkolás reményében, ám ezzel megnyitotta Budai előtt a területet. Ezen kívül Bozsik is még mindig megjátszható lenne.

Rengeteg lehetőség Hidegkuti előtt, aki végül a lövést választotta.

Közvetlenül a gól előtt azt láthatjuk, hogy Hidegkuti és Kocsis gyakorlatilag helyet cseréltek egymással. Az angol védelem nem tudott megbirkózni ezzel a helyzettel. A 6-os Dickinson, akinek Kocsist kellett volna fognia folyamatos lemaradásban volt, hiszen nem volt hozzászokva ahhoz, hogy egy jobbösszekötő csatárként játsszon. További zavart okozott Bozsik játéka. A mezszámán az angoloknak még sikerült túltenniük magukat, de ő volt az első támadó középpályás, akivel találkoztak. Sewell az egész meccsen bottal ütötte a nyomát. Dickinson és Sewell lába alól teljesen kicsúszott a talaj, ezzel pedig nehéz helyzetbe hozták a három hátvédet, akiknek így súlyos túlerővel kellett szembenézniük. A következmény az volt, hogy valamelyik szélső, de többnyire Budai üresen maradt. Az első gólnál ugyan nem kapott labdát, de találunk példát arra is, amikor igen.

videó

Hidegkuti egy csel után viszi tovább a labdát. Ezúttal is helyet cseréltek Kocsissal.

Eckersley megint szabadon hagyja Budait, amikor Hidegkutira támad. Viszont most Hidegkuti Budainak passzol. Talán más lehetőség most nem is volt. Esetleg a bal felső sarokban feltűnő Czibort lehetett volna még megjátszani, de az sokkal kockázatosabb lett volna.

Itt kapja Budai a labdát. Annyi ideje volt, hogy akár még a cipőjét is újrafűzhette volna.

Beadása eljut a teljesen szabadon álló Kocsishoz. Sajnos Kocsis pocsékul kezelte le a labdát, és így oda lett a lehetőség. Ejj, de gyenge – kommentálta Szepesi a lövést.

Támadásépítés hátulról

Az angol csapattal ellentétben a magyar csapatrészek a támadásépítésben közel vannak egymáshoz. A támadásokat rövid passzokkal, és sok mozgással, helycserével visszük végig. Ahhoz, hogy ez a rövid passzos játék lehetővé váljon, elengedhetetlen, hogy Hidegkuti és Puskás a pálya közepéig is hátrajöjjenek a labda felé. Velük együtt a szélsők is mélyről indulnak, így van elég területük, hogy később rá tudjanak gyorsítani a helyben álló védőkre. Az alábbiakban menjünk végig azon a jelentsoron, amely Puskás legendás góljához vezetett.

videó

Az egész támadás Budai saját térfélen megszerzett labdájából indul. Budai itt hátrapöcköli Buzánszkynak a labdát.

Buzánszky Puskásnak adja a labdát a magyar térfél közepén(!).

Puskás rögtön magára is vonja Taylor figyelmét, aki így üresen hagyja a pálya közepét.

Taylor helyére már érkezik is Bozsik. Közben Puskás a hátrafelé mozgó Kocsisnak passzol, aki rögtön teszi is tovább a lendületből érkező Bozsiknak. Kocsis mozgását követte egy hátvéd. Ez persze újabb üres területet jelent mögötte. Vajon kihasználja ezt valaki?

Természetesen igen. Hidegkuti visszalépett az üres területre. Nyilván őt is követte egy hátvéd. Van egyáltalán még valaki hátul?

Hidegkuti Budainak passzol. A térfél közepe már teljesen kilyukadt. A maradék védők még mindig kitámadnak. A jobb felső sarokban látható az utolsó hátvéd. A kép jobb szélén pedig nem más indul be, mint a balszélső Czibor, aki Budai helyére igyekszik. Kezével már akkor jelez Budainak, amikor az még meg sem kapta a labdát! Ezt nevezem villámgyors támadásnak.

Az utolsó előtti lépés a gól előtt Czibor beadása lesz. De hol vannak az angolok?

Véleményem szerint Czibor elfutása a magyar játékstílus legzseniálisabb megjelenítése. Míg a támadósor tagjai mind a középpályára mozogtak, hogy segítsenek a támadásépítésben, Czibor elkezdett egyre beljebb helyezkedni a dominókként kidőlő védők üres helyire. Miért pont Czibor? Egyszerűen azért, mert ő volt legmesszeb a labdától. Mivel Budai az akció érdekében ezúttal hátrébb kellett, hogy maradjon, Czibor számára egyértelmű volt, hogy Budai helyén kell majd segítenie a támadást.

A lenyűgöző az egészben, hogy a játékosok számára magától értetődő volt az egész folyamat. Azonban ha belegondolunk, tulajdonképpen itt is ugyanazt csinálták, amit az első gólnál: a megnyíló üres területeken vitték tovább a támadást. Csak most nagyobb léptékben.

Czibor tudta, hogy a legkézenfekvőbb, ha a szélig kimegy, hiszen ott van elég terület, és közel van a labda. Budai is tudta, hogy a legjobb lenne abba az irányba folytatni. Budai azt is tudta, hogy biztosan lesz ott valaki. Czibor tudta, hogy Budai tudja, és viszont. Ahogy a képeken is látszik, hogy már akkor kitalálták a folytatást, amikor a labda még csak félúton járt Budai felé.

Pontosan erről szól a játékstílus, és a stílusközpontú gondolkodás. Néhány egyszerű keretet szabunk a játékunknak, és az így kialakított szabályozott környezetben már csak arra kell figyelnünk, hogy a legjobb döntéseket hozzuk. Minden játékos ismeri a stílust meghatározó keretrendszert, hiszen pontosan ez az, amit naponta gyakorolnak. Így válik ösztönössé a játék, és ennek köszönhetően tud kiemelkedő szintet elérni a kreativitás.

Ugyanez a gondolkodásmód teszi egyedivé és sikeressé a nagy európai klubokat. Ráadásul ezek közül sokan az Aranycsapat stílusára alapozzák a saját játékukat: pl. a Barcelona, a Bayern München, részben a Borussia Dortmund. Talán nem véletlen, hogy idén mind BL-elődöntőt játszottak.

Területvédekezés és presszing

Nemcsak a támadójátékunk, hanem a védekezésünk is megelőzte korát. Ahogy már említettem, az angolok, és a futballvilág nagy része emberfogást használt. Ezzel szemben a magyar csapatok már kialakítottak egy kezdetleges területvédekezést. Részünkről nem voltak messze kirontó hátvédek, orruknál fogva vezetett középpályások. A középpályán a létszámfölény kialakításával próbáltunk labdát szerezni. A presszingnek egy kezdeti formáját mutattuk. A védekező játékosok több referenciapontot használtak: a labda, az ellenfél közeli játékosai, és a saját, közeli csapattársak. A védekezés szervezése tehát csapatszintű volt, a helyezkedést pedig több tényező határozta meg.

videó

Czibor és Lantos beszorítják az angol támadót. Czibor ráadásul útját állja a rövid hátrapassznak. Lantos csak belepiszkálni tudott a labdába, így az maradt az angoloknál.

Az előző folytatása. Czibor hátrébb kerül. Puskás viszont észreveszi, hogy így megjátszható lett a másik angol (Ramsey).

Ezért Puskás gyorsan odafut, hogy elzárja az utat. Közben Lantos és Czibor újra felvették a pozíciót. Matthews teljesen el van szigetelve.

Matthews még valahogy középre tudta tenni a labdát a nyomás ellenére. Ugyanakkor ez elég céltalan volt, és látszik, hogy itt is rögtön ketten állnak a labda útjába, és ezúttal sikerül is kivágni.

Egy másik helyzet.

videó

Presszing. Bemutatja Buzánszky, Hidegkuti és Budai. Budai elzárja a hátrapassz útját, és végül Buzánszky szereli a tehetetlen támadót. Érdemes megfigyelni, hogy középen Puskás és Kocsis területet, és nem embert fognak. A helyezkdésük pedig azt is jelenti, hogy egy esetleges labdaszerzés után rögtön megjátszhatók, és a csapat azonnal át tud váltani támadásba.

A középpályán tehát szervezetten, együttes erővel izolálják a labdás támadókat, és a megszerzett labdákból azonnal indulnak az új támadások. De mi a helyzet a hátvédsorban?

Átlós védekezés, valamint támadók felé irányuló területvédekezés. A bal oldalon álló két védőjátékos bátran kiléphet az előtérben lévő angolokra, hiszen az átlósan védekező hátvédek át tudják venni a befelé mozgó támadókat.

Még egy példa az átlós védekezésre. Zakariást nem véletlenül emeltem ki.

Zakariás szerepe

Az eddigiekben Zakariásról még nem esett szó. Azt is hihetnénk, hogy nem vette ki a részét a játékból, azonban ez nagy tévedés lenne.

Zakariásnak nagyon fontos szerepe volt abban, hogy a támadások biztos alapon álljanak. Amíg a támadók nagy számban elöl voltak, kellett valaki, aki egy esetleges angol kontránál fedezi a hátvédsort. Ez volt Zakariás.

Bozsik jóval feljebb, és inkább a pálya jobb oldalán játszott, míg Zakariás mélyen a bal félen. Ennek köszönhető az, hogy a jobb oldalunkon több támadás futott, mint a balon. Ezért játszott magasabban Budai és Kocsis, ezzel aszimetrikussá alakítva a felállást.

Budai mögött sokszor nagy hely maradt üresen, ilyenkor Buzánszky előrébb ment. Ezekben az esetekben Zakariás gyakorlatilag a hátvédsorig hátrált, és a tárasival kialakította a Lóránt-Zakariás-Lantos hátvédhármast.

Nem sokkal később, 1958-ban Guttmann Béla Brazíliában gondolta tovább ezt a rendszert. A Zakariás-féle posztot végleg a védelembe tette, és így az elsők között állított pályára négyes védőláncot a forradalmian új 4-2-4-es játékrendszerben. Ez már a modern, ma is használatos játékrendszerek közvetlen őse.

Az Aranycsapat hatása a modern játékra

Azt hiszem, a hatásokat már elmondtam, itt egy példát szeretnék mutatni a közelmúltból arra, hogy mennyire életképes a mai futballban a tradicionális magyar stílus.

http://www.football-lineups.com/lineup/251372/

A Barcelona felállása a Real Madrid ellen – 2011.12.10.

A felállások összehasonlításának önmagában nincs sok értelme, de itt azon kívül is van hasonlóság. Zakariás szerepében Sergio Busquets, Hidegkuti szerepében Lionel Messi, Bozsik szerepében Xavi Hernandez. Busquets Zakariáshoz hasonlóan a védelem előtt biztosít, és ha kell, be is áll oda negyediknek. Messi játékának alapja pedig a középpálya felé irányuló mozgás, pontosan ugyanabból a megfontolásból, amiért Hidegkuti is csinálta: területet nyit egy csapattársnak, vagy magának (a szituációtól függően). Hidegkuti tehát már Messi előtt ~55 évvel false nine-ként játszott. Nincs új a nap alatt.

http://www.youtube.com/watch?v=jj0050PleWc

Érdemes megnézni az első Barcelona-gólt. Messi a felezővonalig hátrament. Lendületből vitte a védőkre a labdát, majd a kilépő belső védő helyén meginduló Sanchezt hozta helyzetbe.

Zárszó

Soha nem voltam jó összefoglalásban, úgyhogy ezt most inkább kihagyom. Miután többször megnéztem a meccset, és aztán két héten át írtam ezt a cikket, és gondolkodtam, végül csalódottságot éreztem. Amiatt, hogy a mai magyar foci az 50-es évekbelihez képest rettenetesen visszamaradott. A szomorú az, hogy nem lenne nehéz visszatérni a gyökerekhez. Nem olyan bonyolult ez a játék, ez a filozófia, hogy ne tudjuk újratanulni. Ráadásul, ahogy láttuk, a stílus még ma is él.

Sajnos elveszett a régi tudás. Egy ideális világban nekem nem kellett volna megírnom ezt az egészet, mert mások már rég megtették volna helyettem. Mi lesz így a focinkkal?